Nem ez az első Esterházy-dráma, amiben játszik.
   –  Korábban volt már kettő. 28 évvel ezelőtt ugyancsak a Házi színpadon, ugyancsak Zsótér Sándorral a Búcsú Szimfónia című darabot játszottuk, annak a főszerepét, Esterházy apját alakítottam. Az írónak az volt az első bemutatója, Zsótérnak pedig az első rendezése a Vígszínházban. Azután 8-10 évvel később Rubenst játszottam a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című darabban Szikora János rendezésében a Pesti Színházban.

A Mercedes Benz Esterházy utolsó színműve, nem könnyű játék… Hogy érzi magát ebben?
   –  Szerteágazó helyszínek, szerteágazó jellemek. Hatalmas munka volt. Több, mint 50 éve vagyok itt a Vígszínháznál, de talán ez volt életem legnehezebb szövege, amit meg kellett tanulnom, az utolsó pillanatra lettem kész. Viszont most, hogy tudom a szöveget, fölszikráznak pillanatok, amikor már élvezem is. Esterházy mindig a családjáról ír – általában szimbolikusan. Nemcsak az Urat játszom, hanem egy ávós tisztet s egy kedves hülye angol urat is. Ezt a családot a gazdagság, a grófság ellenére rengeteg inzultus érte, Péter pedig ezt iróniával, toleranciával, beleérzéssel, nem fekete-fehéren, sokszor önkritikával írta meg. Néha kissé bonyolultra sikerült, de az a mi dolgunk, hogy ennek ellenére a közönségnek minél plasztikusabban és érthetőbben adjuk át.

Mikor gondolt arra, hogy színész szeretne lenni?
   –  A Bem József Gimnáziumban már sokat szavaltam. Volt egy lelkes, kreatív költő-irodalomtanárunk, dr. Hajdók János, aki pezsgő szellemi, irodalmi életet teremtett az iskolában. Az önképzőkörben minden hétvégén volt egy -egy önálló est, bemutattunk darabrészleteket, s nekem itt nagy sikereim voltak. Már ekkor eldöntöttem, hogy én maradnék ezen a pályán. Jelentkeztem is a Színművészeti Főiskolára, de csak negyedszerre vettek fel. Viszont rögtön érettségi után felléptidíjas segédszínésznek szerződtem a Kazimir Károly és Keres Emil által vezetett Thália Színházba, ami most az Újszínház. Akkor az Budapest legprogresszívabb színháza volt. Kazimir megrendezte például Sartre Az ördög és a jóisten című darabját, de ment ott Beckett-től a Godot-ra várva, vagy Fejes Endre Rozsadatemetője, ami akkor hatalmas feltűnést keltett. Az első olyan magyar könyv volt, ami nem idealizálta a munkásosztályt, hanem reális, igaz képet rajzolt róla. Kazimirnak, mivel a Budapesti Pártbizottság tagja volt, engedték ezeket az ún. kihágásokat. A másik óriási dolog volt, hogy Latinovits akkor ott játszott, és én harmadik sihederként a színpadról több mint negyvenszer nézhettem végig az ő Cipolláját, élete legnagyobb alakítását.

S persze rajta kívül is nagyon sok kedves kollégát ismertem meg. Kazimir arról volt híres, hogy az ún. priuszos színészeket, akik már ’45 előtt is nagyok voltak, s ezért a kommunistáknak nem voltak szimpatikusak, odagyűjtötte. Így játszhattam együtt Mezei Máriával, Kovács Károllyal, Dayka Margittal, Bánhidy Lászlóval, Inke Lászlóval. De ott volt a fiatal Mécs Károly, Nagy Attila is, szóval egy remek társulat volt. Egy évet töltöttem a Tháliában, majd újra felvételiztem a főiskolára, és már a második vizsgán is túljutottam, amikor Major Tamás összeveszett a színművészetis tanárkollégáival, s megalapította a Nemzeti Színház Stúdióját. Aki átjutott a második rostán, de a harmadikon kiesett, automatikusan felvételt nyert ide. S akkor én – többek között Szacsvay Lászlóval, Bánsági Ildikóval, Martin Mártával, Andorai Péterrel – a Nemzeti Színház Stúdiójának az alapítója lettem. Két évet töltöttem itt, ahol reggeltől estig foglalkoztak velünk, rengeteg óránk volt (színészmesterség óra, táncóra, beszédóra, mozgás, stb.), minden darabban játszottunk. Én megkockáztatom, hogy többet tanultam a stúdiós éveim alatt, mint a főiskolán. S hát ilyen nagyságokat láthattam, mint Sinkovits Imre, Kálmán Gyuri, Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc…

A végzés után hogyan került a Vígszínházba?
   –  Apám már gimnazista koromban nagyon sokszor elvitt a Vígszínházba, láttam ott Páger Antalt, Ruttkai Évát, és mindig az volt a vágyam, hogy majd oda szerződjek. A sors megadta nekem ezt a lehetőséget, mégpedig úgy, hogy Várkonyi Zoltán igazgató fia, Gábor éppen akkor járt a film-és tv rendező szakra, amikor én a színész szakra. S amikor vizsgafilmet kellett készítenie, akkor egy Franciaországba disszidált román szerzőnek, Marin Sorescunak a Jónás című monodrámáját forgatta le, amiben én játszottam Jónást. Megmutatta az apjának a filmet, s rögtön zöld utat kaptam.

Várkonyit Horvai István váltotta a Vígszínház élén, őt követte Marton László, majd Eszenyi Enikő, most Rudolf Péter vezeti a színházat. Az Ön pályája is szakaszolódott aszerint, hogy éppen ki volt az igazgató?
   –  Persze, öt ember, ötféle ízlés. De ez engem azért nem zavart különösebben, mert én a saját egyéniségemet, a saját színészi stílusomat, munkamódszeremet, filozófiámat soha nem adtam fel. Már egészen fiatalon kialakult egy képem a szerepformálás mikéntjéről, s általában 70-80 százalékban sikerül is azt megvalósítanom. S egy ilyen hozzáállással teljesen mindegy, hogy ki az igazgató. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ők egyforma szinten lévő emberek lettek volna, Várkonyi magasan kiemelkedett közülük. Sajnos ő 1979-ben meghalt… És azt sem akarom mondani, hogy az én szerepformáló filozófiám egy lezárt dolog, én rengeteget tanulok máig. De kétségtelen, hogy ebből az ötösből Várkonyitól profitáltam a legtöbbet.

Mikor játszotta a legemlékezetesebb szerepeit?
   –  Marton igazgatása alatt. Amire szívesen emlékszem: Posa márki a Don Carlosból, Oscar a Furcsa párból, Petronius a Caligula helytartójából, fontos volt Spiró György Elsötétítése. Ahogy teltek az évek, Laci egyre jobb lett. Remek rendezései voltak, odafigyelt az embereire, pláne azokra, akiket szeretett, és én komolyan hálás vagyok a sorsnak, hogy 20 évig az igazgatóm volt. Ami nem jelenti azt, hogy csak nála szerepeltem, az ő igazgatása alatt dolgoztam Ruszt Józseffel, Szinetár Miklóssal, Harag Györggyel, Jurij Ljubimovval, Szikora Jánossal, tehát a magyar színházi paletta legjobb rendezőivel. Mindegyiknél volt legalább egy olyan előadás, ami nagyon a szívemhez nőtt, s ami nagyon hasznos volt nekem, amivel tovább léptem. Például Horvai alatt a Csehov-figurákkal (Ivanov, Platonov), Szikorával megcsináltuk az Esterházyt, a Vörös és feketét.

1972 óta hűséges tagja a Vígszínháznak. Miért?
   –  A hűség… Sokszor szinte szánakozva tekintenek egy hűséges emberre. De hát miért hűséges az ember? Azért, mert hozzá is hűségesek. Én nem pusztán a Vígszínház két szeméért vagyok hűséges, hanem azért, mert ez alatt az 51 év alatt rendkívül sok és változatos színészi lehetőséget kaptam az intézménytől.

Elégedettnek érzi magát – visszatekintve az életére?
   –  Mindenképpen. Minden ember szeret megnyilatkozni, vagyis elmondani a véleményét bizonyos dolgokról. Én mint színész, a szerepen keresztül tudok megnyilatkozni, mert minden szerepemhez hozzáadom a saját egyéniségemet. Azt mondják, kétféle színész van. Az egyik minden szerepet magára húz, a másik minden szerepében megváltozik. Én igyekszem a kettő között lenni. Kihagyhatatlan, hogy a színész saját személyisége benne legyen a szerepben, mert anélkül üres a dolog. Tehát a színészet egy önkifejezési forma számomra, egy olyan lehetőség, amin keresztül jóval erősebben, bonyolultabban, differenciáltabban megmutatkozhatok az életben. És ilyen a költészet is! Amit nem tudok eljátszani, azt megírom. 1985-től jelennek meg verses köteteim, a legutóbbi, a 10. - aminek a címe: Amit őrizni tudsz -  az idén került a könyvesboltokba.  

Mit vár még a pályától?
   –  Hogyha nagyon vár valamit egy színész, az nem szokott bejönni, tehát semmit nem várok. Az elég bonyolult dolog amúgy is a mi pályánkon, hogy a szerepeket nem mi választjuk, hanem kapjuk… De persze várok még katarzist hozó alakításokat, viszont ezekről inkább nem beszélek, mert babonás vagyok. Amit viszont rövidesen elkezdek próbálni, az a Büszkeség és balítélet, amiben a Bennet-lányok apját fogom játszani. Jane Austin darabját Valló Péter rendezi, akivel egy évfolyamra jártunk, csak ő rendezőnek tanult, én meg színésznek. Már az első vizsgaelőadásában játszottam mint első éves színészhallgató. Ő is az egyike azoknak a művészeknek, akikkel végigkísérjük egymás pályáját.