A figurák egyenként mesélik el, honnan indultak, és hová jutottak egy bizonyos bűn után. Alapvetően a nézők felé fordulva monologizálnak, de a jelenetekben ki-be járkálás, szereplők közti interakciócsere, epizódszereplés is történik. A tíz színész mind főszerepet játszik, akiktől mintha vallomásszerű „eljátszásokat” vagy átszűréseket kért volna a rendező. Monológjaik során valóban megjelennek a karakterek, akikről szó esik.

Időnként több mellékszereplő is felbukkan, mintegy „tömeg”-be rendeződve. Érdekes megoldásként ők a fejükre papírtasakot húznak, amire gyerekesen nagy szem-orr-száj van festve – jó megoldás ez például arra, hogy a színészek arcát elrejtse. Ily módon nem keverednek össze a néző fejében a karakterek.

A díszletelemek – kisméretű, lyukacsos tömbházak, talán kartonból – folyamatos mozgásban vannak. Jelenetről jelenetre más alakzatba áll össze az a bizonyos Remény lakótelep, ahol szereplőink élnek. Ebből adódóan az előadás olyanná válik, mint egy folyamatos építkezés. A díszletelemek mozgása más-más perspektívából mutatja meg a szürke lakótelepet. A történet szintén kockáról kockára áll össze.

A figurák keresztezik egymás útját: mindenkinek van szerepe a nagy egészben. Az előadás végére a kapcsolatok mind letisztázódnak, a szálak mind elvarródnak. Olyan láthatatlan pókhálót vagy mátrixot látunk kirajzolódni, amilyen minden ember életében felfedezhető volna. Mennyi tervezett és véletlen találkozás, ismeretség határozza meg a sorsunkat? Talán megszámlálhatatlan.

Emellett érdekes felvetés, hogy a szereplők sorsa a bűneik előtt mind „jól” indult, és aztán ütött be a krach. Hogyan? Hát mert ilyen az élet. Főleg, ha szereplőink környezetét, az adott lakótelepet nézzük.

Amellett, hogy a rendezés kiélezi a nagyon őszinte és erős részleteket, ellenpontozásként a humor is fontossá válik. Az erre alkalmas, szövegbe rejtett helyzeteket pedig ki is játssza az előadás. Ez a humor valamiképp oldja a feszültséget, és segít megemésztenünk a súlyosabb tényeket.

A jelmezek és a sminkek különös színekben pompáznak, a karakterek imázsát igen megszabják. A karakterekhez rendelt díszletelemek (tömbházlakások) belseje is színes, míg külső fele, amely a homlokzatot ábrázolja, fekete-fehér, szürke átfedéssel.

A kockaelemek belsejében és a jelmezeken megjelennek a szereplők/parancsolatok számai is. Ez kiemeli a sorrendet, illetve könnyebbé teszi a jelenetekben történő felbukkanások és relációk kibontását és megértését. Nekem ugyanakkor a megbélyegzés is eszembe ötlött róluk. Bár finom jelkét, szépen voltak a részletekbe rejtve (öv, zseb stb.).

A Rusznyák Gábor által rendezett 10 egy fényezésben, koreográfiában, látványban és színészi játékban is korrekten összeálló előadás. Székely Csaba szövegét bátran sodortatja és fokozza mindvégig, megőrizve a dráma súlyát, a sorsok esendőségét – és a reményt. Hiszen, ahogy a másnapi szakmai beszélgetésen is elhangzott: minden szereplő a boldogságát kereste valamiben (karrier, pénz, szerelem, Isten stb.), miközben a keresés csapdájában követett el bűnt.

De miről szól a színház, ha nem a bűnről? És arról, hogy szembenézzünk, megküzdjünk vele. Hogy helyrehozzuk azt, amit lehet.