Részlet a Film, Színház, Muzsika 1966. december 30.számában megjelent kritikából:

"[...] Németh László drámája nem a történelmet veszi revízió alá: a komoly történetírás sohasem vitatta a drámában felsorakoztatott tényeket. (A schwechati vereség jelentőségét, a téli hadjárat ragyogó fegyvertényeit, a visszavonulás stratégiai-szervezési mintaszerűségét.) A dráma sokkal több, mint egy történelmi név megtisztítása a hozzátapadó salaktól. Az áruló voltaképp grandiózus parabola: úgy bizonyítja be Görgey objektív felelősségét, hogy szubjektíve a legtisztább ragyogással ékesíti alakját. A történelem - tanítja a mű teljes dialektikus sugárzásával - a maga lélektanilag és társadalmilag logikus útjain megtermi és megteremti azokat, akik kifejezik akaratát, mélyrétegeinek tendenciáit. A történelem pedig Kossuth óriás árnyát nyújtóztatja el a színpadon, - a dráma három felvonásán át. Kossuthét, aki lehetett »szent kókler« egy racionális, csiszolt és művelt stratéga szemében, Kossuthét, aki »hazudhatott akkorát valamilyen vármegyeház erkélyéről, hogy utóbb maga is megbánja« - Kossuthét, akit gyakran az irrealitások területére ragadhatott el zengő baritonjának igézete, de aki mégis, Németh László Görgeyje szerint is: a nemzet lelkét fejezte ki, egy olyan fénylőszárnyú pillanatban, amilyen évezredenként nem sokszor születik...

Az árulóban Németh László történeti drámáinak jól ismert dramaturgiájával, színpadi eszközeivel építkezik. A cselekvés, a történet drámaisága helyén, a dialógusok gondolati izzása, a színpadi összecsapások helyén szellemi felfűtöttség. Az állóképszerű szituációkat a drámai anyag belső sodrása teszi színszerűvé, de hogy ez így van, abban nagy érdeme van a Madách Színház előadását rendező Ádám Ottónak. Ádám legjobb rendezéseinek színvonalán vitte a közönség elé a drámát. Letisztult, végtelenül puritán színpadán világos koncepcióval fejezi ki a darab szellemiségét. A színházi közvetítőeszközök, a tempó, a stílus így fejezi ki Az áruló lényegét, az igazságkereső, rendet teremtő szenvedélyt, a »jégpáncél alatti izzást«. Különösen nagy teljesítmény Ádám részéről Görgey színpadi alakjának megkomponálása, az a stílusteremtő erő, ahogy a tábornokot alakító Bessenyei Ferencet állítja reflektorfénybe.

Görgeyként egy lehiggadt, eszközeit végsőkig egyszerűre kalapáló nagy művészt látunk. Szikár, szúrós tekintetű, epésen gúnyos, szikrázó intellektust, gyémánt-jellemű férfiút, a tettek s a mutatós gesztusok közt éles különbséget tevő, csak maga-magának elszámolni akaró humanistát. Önkritikusat; felejthetetlen, amint Bessenyei a végső következtetéseket levonja: »alattam... egy nap alatt kihűlt volna a nemzet« - mondja, s alig észrevehető, lemondó hangsúlyával irodalomnál pontosabb képet ad a mágikus kossuthi szenvedély, s a maga másfajta egyénisége közti mérhetetlen különbség tudatáról.

Egy benső viharait visszafojtó, iszonyú konfliktusát önmagában vívó Görgeyt állított elénk Bessenyei. Megcselekedte a legnehezebbet: kifejezte, szinte mozdulatok nélkül, a lélek legszörnyűbb megpróbáltatásait, a pokol kínjait.[...]"

Geszti Pál