„Az észt azért kapta az ember, hogy megszabadítsa magát, tehát meg kell szabadulni. Miért ne oltsa el az ember a gyertyát, amikor nincs mire néznie többet, amikor mindenre olyan utálatos nézni? De hogyan? (…) Egy tehervonat épp akkor ért oda…” (részlet a regényből)

A varázslatos Anna Karenina, a társaság megbecsült tagja. Mindene megvan: magas rangú férj, gyerek, tisztelet. Ám amikor bátyja kérésére Moszkvába utazik, összetalálkozik a fényes karrier előtt álló, fess katonatiszttel: Vronszkijjal. Ekkor még nem tudja, de ettől a pillanattól fogva élete már sohasem lesz az, ami eddig volt.

Lev Tolsztoj négy évvel a háború és béke befejezése után, 1873-ban kezdett bele második nagyregényébe, az Anna Kareninába, melyről Nyikolaj Sztrahovnak írt levelében így vall: „Ez a regény az első valódi regény életemben, nagyon megfogta a szívemet…”

Tolsztoj levelezéséből tudjuk azt is, hogy Puskin műveinek hatására született meg benne az ötlet, hogy regényt ír egy tragikus élményből: 1872-ben szemtanúja volt, amikor egy fiatal nő, féltékenységi rohamában egy tehervonat elé vetette magát. Tolsztojt a halott, összeroncsolt nő látványa sokáig nyomasztotta. Tizenegyszer dolgozta át a művét, mire megszületett a végső változat, mely Annát az irodalom legnagyobb hősnői közé emelte, s amely – Thomas Mann szavaival élve – minden idők „legnagyobb társadalmi regénye.”